A versről és a verselemzésről jut eszembe egy régi sztori. Sokszor gondolkoztam azon, vajon mért kéne nekem így utólag mindenáron kitalálni mit akart írni a költő vagy az író. Ezekben éppen az a legszebb, hogy nekem ezt mondja, neked azt. Ráadásul lehet, hogy a keletkezésekor fennálló helyi, civilizációs, társadalmi stb. körülmények közt teljesen egyértelmű volt, ma már viszont teljesen mást jelent…vagy épp semmit. Vagy akár az is lehet, hogy csak azért nem érted, mert még nem élted meg azt a helyzetet, nem élted át azt az érzést.
Visszatérve a régi sztorira.
Ez ugyan nem vers volt, hanem a Légy jó mindhalálig című általam teljes szívvel és lélekkel írójával és a Kincskereső kisködmönnel együtt a pokol legmélyebb bugyrába kívánt mű.
(Azt amúgy a mai napig nem bírom fölfogni, hogy miért állítják ezeket ifjúsági regénynek, miközben azt hiszem ezekhez a regényekhez föl kell nőni testben és lélekben egyaránt, nade mindegy…)
Szóval én megkíséreltem elolvasni ezt a borzalmat (mármint azért nevezem borzalomnak, mert számomra egy horror sztorival egyenlő a dolog és bár tudom és elismerem, hogy mint irodalmi alkotás tényleg figyelemre méltó, de a története…nem tudom…egyszerűen a mai napig nem vagyok képes végigolvasni), de csak úgy ment a dolog, hogy anyukám olvasta föl nekem, hogy ha már olvasni nem vagyok hajlandó, legalább halljam kb mi van benne, de nem kis erőfeszítésébe került maradásra bírni, miközben olvasta.
No erről a csodáról írtunk tehát dolgozatot, mégpedig olyan formán, hogy a feladat az volt, hogy írjunk egy levelet arról a szüleinknek, hogy elvesztettük a vadiúj kalapunkat a parkban, amit ők adtak, mintha mi lennénk Nyilas Misi.
No neki is álltam a rettentő feladatnak, ám az ihlet nem akart jönni…
Írtam egy mondatot és aztán meggondoltam magam. Igen ám, de annak idején a a hibákat zárójelbe kellett tenni ha valamit elrontottál és ha túl sok volt a zárójel, akkor nem lehetett jó a jegyed.
Nekem már az első pár mondatban is volt csomó zárójel (ami nem volt rám jellemző) és hát a fogalmazványnak bizony nem 2 mondatosnak kellett lennie.
No lényeg, hogy elkezdtem egy újabb rettenetes erőfeszítéssel kiizzadott mondatot és valamiféle indíttatásból tettem utána egy vesszőt, de a mondatot már nem tudtam folytatni….azon agyaltam, hogyan folytassam a nyavalyás mondatot, hogy ne kelljen a vesszőt zárójelbe tenni… és megszületett a megoldás! Eredmény a következő lett.
“A gyereknek adtam a kalapomat, mert neki nagyobb szüksége volt rá, mint nekem.”
Aztán baromi nagy elégedettséggel folytattam a munkát.
Mikor a dolgozatot kijavították és kiosztották a következő dicséret hangzott el irányomba:
Nagyon jó, hogy át tudtam érezni Misi problémáját, és ugyan hazudtam a szülőknek, de milyen jól visszaadtam a lelkületét, hogy azért adtam oda a kalapot, mert neki nagyobb szüksége volt rá, hogy még itt sem saját magammal, hanem a másik gyerekkel törődtem.
Na puff….ennyit az elemzésről és a ‘mit gondolt a költő’-ről 😀 én csak egy mondatot akartam befejezni 😀
Érdekelhet még:
Ne felejtsétek a szívetekkel nézni a világotokat és meglátni vele az igazán fontos, az igazán értéke...
Az ajándékról (legyen az cselekedet vagy tárgy) az a "perverz" álláspontom, hogy az ember azért adja...
No történt egyszercsak, hogy a külföldi barátunk rákérdezett az itteni útviszonyokra és utazási lehe...
