A bejegyzés nagy része valójában még 2014. január végén készült, csak mivel akkoriban elterelődött a figyelem, valahogy elmaradt a közzététel.
Nagyon féltem az éves évfordulótól, de aztán kiderült, feleslegesen.
Egy évvel ezelőtt (2013.) egy hosszú, értelmetlen időszak után kórházba kerültem. Csak kevésen múlott, hogy nem közvetlen az alagsorba…
Trombózis. Tüdőembólia.
Gratulálunk.
Amikor a diagnózist sorolta a doki olyan érzésem volt, valami szar filmben vagyok. Nem értettem miről beszél. Én? Ennyire? Tényleg? Hülye ez…
Aztán láttam az arcokat körülöttem. Az orvosok, az ápolók mind végezték a munkájukat, de volt az arcukon valami, amit nem tudtam megérteni.
Én nem éreztem, amit mondtak.
A doki, mikor először látott az osztályon, azt mondta, ha még várok akár csak 1-2 napot, akkor lehet, csak zsákban találkozunk. Mármint én zsákban, ő meg fölöttem sopánkodva.
Nem hittem el. Nem tudtam fölfogni.
Szarul voltam, persze. Szarabbul, mint bármikor azelőtt. Kívül. Belül.
Jó ideje tudtam, hogy valami baj lesz. Lett is.
Hónapok teltek el, hogy nem volt sem öröme, sem értelme az életemnek. Minden nappal kevesebbnek éreztem az egészet és csak túlélni akartam. Reggel az estére vágytam, este a reggelre.
Egyik nap a másik után.
Végeláthatatlanul és értelmetlenül.
Csak túlélni akartam.
Aztán már azt is elfelejtettem akarni.
Aztán csak feküdtem ott a kórházban és voltam.
Az orvosok kérdezgettek mi volt, hogy volt, mit tettem, mit szedtem. Ó ez volt a baj. Ó az volt a baj.
Én végig tudtam mi volt a baj. Az, hogy nem volt értelme semminek.
Az univerzum kegyetlenül logikus. Mindet megad. Ha kéred, akkor sokkal többet is, mint önmagától, de csak akkor, amikor a leginkább itt az ideje és csak ha el tudod fogadni. Ha ad, de nem látod meg, vagy nem akarod meglátni, vagy meglátod, de azt mondod, majd később, vagy nem fogadod el, mert nem vagy képes rá, vagy úgy érzed, túl nagy ára van (túl nagy árat sosem kér, csak te nem látod, amit ő), akkor egy ideig vár, fenntartja a lehetőséget, de aztán visszaveszi.
Nekem akkor nem kellett az öröm, képtelen voltam meglátni. Hát visszavette mind. Nem éreztem értelmét az életnek, hát majdnem visszavette azt is.
A fura az volt, hogy azt is végig tudtam, hogy nem ez a filmem vége. Mindenki körülöttem máshogy gondolta. Volt, aki elfogadta volna, volt, aki drukkolt és remélte a gyógyulásom és lehet, hogy volt, aki örült volna, ha nem vagyok. De biztos senki sem volt a túlélésemben. A doki sem. Egyetlen ember volt, aki biztosan tudta, hogy maradok. ÉN. Egyedül.
Aztán ahogy telt az idő, és jobban lettem, csak akkor vált egyértelművé számomra, hogy mennyire szarul is voltam azelőtt. Ahogy pedig kezdtem egyre jobban lenni, a kívülállók is egyre nyugodtabbak és biztosabbak lettek, hogy minden rendben lesz. Egyetlen ember volt csak, aki félt, sőt rettegett. ÉN. Egyedül.
Akkor már volt mit félteni.
Volt időm elgondolkozni jó sok dolgon. Azon is, hogy mennyire pótolható vagyok.
A munkámat megcsinálja más, főz más, blogot ír más, harcol más, a pasik dugnak mást.
Kicsit talán hiányzom, mások kicsit talán máshogy teszik majd a dolgokat, mint én, de a világ kerek egész lesz nélkülem is. Máshogy kerek, de kerek. Máshogy egész, de egész.
Egyetlen olyan dolog van, amit senki más nem fog megtenni helyettem. ÉLNI. Élni az életem. Azt nem fogja senki más. (helyettetek sem) Nem csak a gondokról van szó. Persze, hogy azt nem csinálja, nem vállalja más…de örülni sem fog helyettem senki.
Az örömöt nekem kell meglátni, nekem kell megragadni, nekem kell megtenni, nekem kell megengedni magamnak és nekem kell elfogadni, hogy létezik.
Kezdve az olyan apró örömöktől, mint egy illatos virág tavasszal a fán, és bezárva olyan mérhetetlen örömmel, mint átölelni Őt.
Így visszagondolva (és most épp kissé agyvesztve) úgy látom, hogy boldognak lenni az életben nem egyszerűen jog, hanem kötelesség is. Ha pedig elfelejtjük ezt a kötelességet teljesíteni, akkor ezzel egyúttal lemondunk a jogunkról is hozzá.
Kötelesség, hiszen igazán teljesíteni, hasznosnak lenni és igazán adni csak az tud, aki boldog.
Ne mondjatok le a jogról! Ne felejtsétek a szívetekkel nézni a világotokat és meglátni vele az igazán fontos, az igazán értékes dolgokat. A nagy teljesítéskényszerben és rohanásban sose sajnáljátok az időt és az energiát magatokra és az örömre. Sose rohanjatok annyira, hogy elfelejtsetek örülni a napsütésnek, tátott szájjal bámulni az első hóesést télen, megsimogatni a kiskutyátokat még egyszer, még egy puszit nyomni a fontos emberek arcára és még egy csókot csenni a kedvestől.
Érdekelhet még:
Láttam egy felmérést, ahol állítólag a pasiknak életük során 12 szexpartnerük van, a nőknek pedig 9....
A minap vonattal utaztam. Van ilyen, ebben eddig semmi extra sincsen.
A jó viszonyt elsősorban önmagaddal kell kialakítanod. Mert kifelé csakis az sugárzik, ami benned va...