Ami kimaradt a Szeretetkönyvből

Mit érez a férfi, amikor megőrül a féltékenységtől, és mit érez az elárult nő, aki szeret egy férfit, de az megcsalja? A szerelmes lelkek összeölelkeznek vagy eltaszítják egymást a semmibe…

Ebben a könyvemben sokféle szeretetről írtam. Anyai, apai, baráti szeretetről, szerelemről és a testi vonzalomról is – de a féltékenységről nem beszéltem.

Ritkán éltem meg, talán azért. S ha mégis átéltem, elfelejtettem alaposan megnézni magamban. Othello szerepét, például, nem tudnám eljátszani.

Hogyan jut el egy férfi odáig, hogy egy nőt, akit szeret, s akiről azt hiszi, hogy megcsalta, nem elhagy, hanem nekiugrik, és addig szorítja a gégéjét, míg megfullad? Még csak nem is leszúrja, “hirtelen felindulásból”, hanem hosszan fojtogatja, hogy szenvedve pusztuljon el.
Nem értem. Pedig Shakespeare hősei közül talán ő tud a legtöbbet a Férfi szerelméről. Othellónak nem az a lényege, ahogy azt sokan vélik, hogy néger, vagy hogy van benne valami “állati”, nem az, hogy “vérszomjas bolond”, ahogy a darab egyik szereplője nevezi, hanem az, hogy FÉRFI.

Csak Férfi – és nem több. Egyszereplős lélek. Nincsenek barátai, gyermeki érzelmei, nincs apja, anyja, gyereke sincs. Nem ismeri a vallásos “szeretet” érzését. Parancsoláshoz szokott katona, aki szeretni csakis egyféleképpen tud: mint férfi. Azért érezzük rajta az ősi, állati ízt, mert csak férfi. Nincsenek más húrok benne. Nőjéhez, Desdemonához, ezzel a vegytiszta kanszerelemmel vonzódik.
Az ilyen vonzalomban én Csak Férfi vagyok – ő Csak Nő. Nem látok mást, sem magamban, sem benne, csakis a hímet és a nőstényt. A hímvesszőmet és az ölét.

Az ellentétes pólusoknak megvan az a szikrázó gyönyörűsége, hogy vagy szerelmes mohósággal vonzzák egymást vagy taszítják, mint a tűz és víz, és felsistereg bennünk az Ősgyűlölet, a mindent széttépő vadság, amelytől már az Egy is kettérepedt valaha.
Igen, az ellentétek vonzzák egymást. De taszítják is! Szerelmes összeforrás – vagy gyilkos gyűlölet. A vegytiszta férfi és női szerelem így működik. Nincs menekülő útvonala. Nem tudja a másikban az embertársát látni, még a gyermeke anyját se, ha van egyáltalán gyermekük – csakis a NŐT. (S a nő a FÉRFIT.)
Ezért nem tud megértő lenni, okos, jóságos, csalódott, szomorú, megvető vagy közönyös.

Othello így jellemzi magát az öngyilkossága előtt:

“Olyannak fess, ki szertelen szeret,
S nem okosan; ki nem könnyen gyanakszik,
De ha igen, őrjöngve dúl; olyannak,
Ki mint vad indus, eldobja a gyöngyöt,
Mely országánál többet ér.”

Így működik az, aki nem képes a sokszínű emberi teljességét kibontani: csak FÉRFI. Nem ismer más életszerepet. Csakis a nemiségét, a szónak nem pusztán testi, de lelki értelmében is. S ezért a vonzalma átmenet nélkül taszítássá, a “nem tudok élni nélküled” szerelme gyilkos gyűlöletté fajul benne, a csók  fojtogatássá változik.

Legutóbbi cikkemben egy ősi igazságot idéztem: “A férfi és a nő olyan, mint a tűz. Ha közöttük van az Örökkévaló, egyesülnek. Ha nem, fölemésztik egymást.” Igen, erről van szó. Az életnek ez a veszedelmes kockázata. A pólusok vagy szerelmesen összeölelik, vagy ellökik egymást a semmibe.

Látod, a görög istenek, istennők így élnek. A mitológia kegyetlen ősvilág. Gyönyörű – de félelmetes. Teli van gyilkos féltékenységgel, könyörtelen bosszúval. Ez a legtöbb esetben nemcsak az elvesztett hatalom, hanem kifejezetten a megcsalt férfiak vagy az elárult nők őrült féltékenysége. (“Féltékeny Isten vagyok!” – mondja még az Úristen is az Ótestamentumban.)
Ilyen a lelkünk mélye. Veszedelmes őserdő. Erre nem jó szó, hogy állati, mert az állat nem így működik. Egy szarvas, ha erősebb társa legyőzi az agancsos viadalban, tudomásul veszi, hogy nemcsak a csatát, a nőjét elvesztette. Nem “féltékeny” a győztesre. Vesztett, és annyi. Olyanról pedig, hogy egy állat a nőstényének ront neki, nemigen tudunk.

A féltékenység nagyon is emberi, sőt, ősi, “pogány” értelemben isteni tulajdonság. Jóval több mint az irigység, melyet egyszerűen csak az önzés motivál. A féltékenység a megcsalt ember vak dühe azért, mert úgy érezte: ők ketten végre összeforrtak, testben-lélekben, s ezt az egységet megcsalta a másik – jött egy harmadik, akivel elárulta a misztériumot. Ez az “Egyek vagyunk” élmény, amit Othello “gyöngynek” nevez, amely országánál többet ér. A féltékenység több mint önzés: a szerelem katasztrófája.

Érdekes, hogy ez az ellentétpár fordítva is működhet. Van barátom, aki akkor szeretett bele “halálosan” a feleségébe, amikor megsejtette, hogy az asszony megcsalta őt. Odáig csak megszokásból élt vele. Unta is kicsit. Ezután vadul szerette. Indulatosan, kétségbeesetten. Fura a lélek!

Forrás: www.life.hu