Kibe szeret bele a nő?

Tiszteled, felnézel rá és büszke vagy arra, hogy melletted van. Ilyenkor úgy mondjuk, hogy a nő szerelmes a férfiba. De mi történik akkor, amikor az eszménykép méltóságát veszti és már csak egy vacak? Müller Péter erre keresi a választ jegyzetében.

Ha a gyerekemnek láza van, jobban érdekel, mint az emberiség minden gondja. Jobban féltem, mint az egész világot. Ha válságba kerül a házasságom, az Örökkévalóság kérdése nem foglalkoztat, csak az, hogy mi lesz most velünk.

A “kis dolgok” végtelenül nagyok – mert életünk apró kis láncszemekből van összekapcsolva. Közellátók vagyunk. Mégis azt mondom, néha meg kell néznünk az EGÉSZ LÁNCOT, különben nem értjük egyetlen szemecskéjét sem.
Kik vagyunk hát, mi emberek, akikben ott rejlik a két sorsszerep: férfi és a nő? Lucifer azt mondja a Tragédiában:

“Miért is kezdtem az emberrel nagyot,
Ki sárból, napsugárból összegyúrva
Tudásra törpe, és vakságra nagy.”

Sárból és napsugárból vagyunk összegyúrva, igen. Anyagból s fényből. Állatból és Istenből. Az Ember az, aki összeköti a legalsó s a legfelsőbb világokat. Tudata az örök titkokat kutatja – közben kacsacombot rág. Imádkozik, de WC-re szalad. Szerelmes verset ír – és vértől duzzadt öllel szeretkezik. Mohón falja a szép könyveket – de a marhasültet is, kovászos uborkával.
Az ember lényege nem az Értelem – néha az állat is meglepően intelligens -, hanem, hogy tud az Istenről: összeköti az Eget és Földet. A természetfelettit a természetivel.
Feje fönt – talpai lent, mint a kínai “ember” képjelén. Megértheted magadat etológiailag, mert minden állati múlt benne van a testedben, mely még egysejtű múltjára is “ösztönösen” emlékezik.
Megértheted magad lélektanilag, mert a lelked s a benne kavargó érzelmi energiák kötik össze a föntit a lentivel. Alulról sugárzik az ösztöni múlt, felülről pedig a magasabb tudatosság fénye: ez az emberi lélek sajátossága.
És megértheted magadat spirituálisan – vagyis a benned lévő “napsugárból”, mert halhatatlan szellem is vagy. Manapság erről az utóbbiról semmit sem tudunk. Úgy látjuk, alulról eredtünk. Intelligens majmok vagyunk, és eszméinket az agysejtjeink állítják elő.
Az ősi hagyomány az embert felülről származtatja, a természetfeletti világból, míg a jelenleg divatos materializmus szerint csak művelt csimpánzok vagyunk, akik nemcsak hidrogénbombákat tudunk kitalálni, de Istent, sőt, isteneket is.

Az Emberben lévő Nő “gyárilag” valaha a Föld oldalán volt. Ezért neveztük el az Anyáról az “anyagot”, és a Mutterről, a Materről a “materializmust.”
A Férfi pedig az Ég oldalán volt. A szellemi oldalon. És a szerepe nem az volt, amit a mai materialista tudomány állít, hogy halászott, vadászott, kőbaltával agyonverte a konkurenciát, és a leütött bölényeket hazacipelte az asszonyainak, hogy közösen megzabálják – hanem az, hogy megteremtette a szellemi hagyományokat, a vallásokat, a morált, vagyis az Értelmes Létre való emlékezés különféle formáit.
Minden istentudat az emberiség ősmúltjából eredt, amikor a férfi még valóban Férfi volt. Fölfelé nézett, és látta, hogy az Ember magasról lesüllyedt, szellemi lény. Életének égi értelme volt, és lehozta a földre a Szépséget, az Értelmet, az Erkölcsöt, a Törvényt és a nemes életrendet. Lehozta a halhatatlanság tudatát. Volt idő, amikor egy paraszt sokkal magasabb rendű életet élt, mint ma, az akadémiák elnökei.
A Nő pedig egy ilyen férfinek volt a szerelme, anyja, vagy gyermekének anyja. Fölnézett rá, mert ilyen társa volt. Ma is fölnézel rá, ha szerelmes vagy belé!

A szerelmes nő – addig a rövid ideig, míg szerelmes – ma is így látja a férfit. Tiszteli. Büszke rá. És odaadja magát, hogy megváltsa, vagy anyává tegye.
Amíg egy nő szerelmes belénk, így lát bennünket ma is, a huszonegyedik század zűrzavarában. Ezért mondom, hogy a szerelem valláshoz hasonló érzés. Misztérium.
Ilyenkor a nő átlát tört arcunk romjain, és megpillantja a tiszta mintát, mely ott él, talán nem is bennünk, hanem az ő emlékezetében. Fehér lovon jövünk érte, egy csókkal felébresztjük a hétköznapok álmából, és elvisszük az égi palotánkba, hogy két erős karunkban megélje a valódi nőiségét.

Szándékosan mondok ilyen röhejesen cikis mondatokat, hogy érthetővé tegyem azt a tiszta archetípust, amely ma is él bennünk, csak mélyen elsüllyedve a világ pocsolyájába.
A “szerelmes” látás egy mai nő életében kb. húsz percig tart. Jó esetben néhány napig, vagy hétig. Aztán a látomása eloszlik, s újra megpillantja valódi arcunkat: látja, hogy tekintetünkben erő helyett erőszak és bizonytalanság van. Pillantásunk nem nyílt, hanem taktikázó, önző és hazug.
Abban a pillanatban, amikor egy nő már nem a szívével lát bennünket, s nem egy régen elsüllyedt eszményképet vetít ránk, észreveszi, hogy vacakok lettünk. Sajnos. Nem a férfiuralommal van baj! Az szép és nemes – ha igazi.
Ennek a méltóságát, tartását, erejét elvesztett mai férfinek az uralmáról van szó. Ez ronda és embertelen.
A történelem egyre veszedelmesebb átváltozásai során bekövetkezett ugyanis az, amit Konrad Lorenz “embervoltunk hanyatlásának” nevez. Krízisben élünk. Világválságban.  Ez azt jelenti, hogy az eszméink kiüresedtek és az ősi tiszta minták felismerhetetlenül eltorzultak.
Ma nincsenek “igazi” férfiak. Ahogy, természetesen, igazi nők sincsenek már.
Torz másai vagyunk annak a valódi Képnek, amelyet csak akkor veszünk észre, ha szerelmesek vagyunk egymásba. Ahogy egy békában meglátjuk az elvarázsolt királyfit, úgy pillantja meg egy nő a mai karikatúrában az igazi Férfi arcát.


Forrás: www.life.hu