Az átváltozás művészete – Heti útravaló 17.

Ha jól élsz, tudnod kell átváltoznod. Nincs ‘végre elértem!’ – mert tovább kell menned. Új életszerepben, új felfogással.

Ez egy hasznos, de nehezen megfogadható útravaló. Le vagyunk ragadva. Félünk átváltozni, öregedni, veszteni, elfeledni a régit. Félünk váltani. Félünk búcsúzni, továbbmenni, elengedni. Félünk az újtól.

Biztos megszületni is féltünk, de muszáj volt, és a haláltól is félünk, pedig muszáj lesz. Mert valójában az történik – biztos tapasztaltad már -, hogy kis halálélmény levetni a régi bőrünket. Egy hernyó biztos retteg, még akkor is, ha tudja, hogy pillangó lesz belőle. Még akkor is, ha nem szeretett hernyó lenni, de megszokta. “Jaj, mi lesz velem, hernyótlanul?!” – gondolja riadtan.

“Inkább tűrni a jelen gonoszt, mint ismeretlen veszélyek elé sietni!” – mondja Shakespeare.

Ne félj átváltozni. Ne félj újjászületni!

Elmondom neked, mit tanultam az anyámtól. Ő nagy átváltozó művész volt. A titka pedig az volt, hogy egy kicsit játéknak tekintette az életét. Vagyis nemcsak élt, de játszotta is az életét, mint egy színész a sok-sok szerepét.

“Most azt játszom – mondta lánykorában -, hogy szerelmes vagyok!”

“Most azt, hogy…brrr!…elveszítem a szüzességemet!”

“Most azt játszom, hogy férjhez megyek!” (És máris ott állt hosszú fátyolban a vőlegénye – leendő apám mellett. )

“Most azt játszom majd, hogy anya leszek!” (Nemigen akart anya lenni, de tudta, hogy ez a sorsa, és máris átváltozott. Otthagyta a lányt, nőtt a pocakja, és anya lett. Így jöttem a világra én.)

“Most azt játszom, hogy gazdag vagyok! (És gondtalanul élt, kertes házunkba kertész járt, cseléd és nevelőnő.)

“Most azt játszom, hogy földönfutó leszek!” (És otthagyta a rommá lőtt házunkat, s elmenekült velem.)

“Most azt játszom, hogy szegény proli asszony leszek! (És szinte élete végéig vidáman robotolt a bűzös Rákospalotai Bőrkonfekcióban. Nyomorogtunk.)

“Most azt játszom, hogy szabad leszek – elhagyom a férjemet!” (És elhagyta. Nem bírt vele élni. És azt játszotta, hatvankét évesen, hogy más társat keresett – és talált is.)

Amikor már öreg volt és közeledett a halála, azt mondta: “Sokféle szerepet játszottam, de az öregedés a legnehezebb. Megcsinálom ezt is, mert muszáj, de nem nagyon szívesen. Mert mindenem fáj. És hogy nézek ki?! Rémes! Alig van hajam. Egy óráig dolgozom magamon a tükör előtt, hogy ki tudjak menni az utcára!” Mindezt vidáman mondta. Nyögve, de nevetve. Nevetett a vénség nyomorán. Mert tudta, hogy ez is csak egy szerep, és nem végleges.

Most már odaát van a Drága, és onnan segít, a szellemi világból. Ahányszor vidám lesz a szívem, érzem a jelenlétét. S tanulom tőle az átváltozás művészetét. Ajánlom, te is tanuld meg. Könnyebb lesz az életed, és lényegesen vidámabb.

Forrás: www.life.hu