A nő – emberszemmel, férfiszemmel

Milyennek látja a férfi a nőt, és mit tud annak testéről, lelkéről, rezdüléseiről? Vajon ismeri-e annyira önmagát, hogy átélhesse asszonya sorsát – teljes figyelemmel és odaadással? A férfivakságról és a szeretethiányról szól Müller Péter jegyzete.

Egy írót az minősíti, hogy kinek látja a Nőt. Ez ugyanis vizsga életismeretből, emberismeretből és önismeretből. És – ha történetesen az író hívő lélek – istenismeretből is. Lev Tolsztojnak kezébe került egy újsághír: egy házasságtörő nő a vonat elé vetette magát és öngyilkos lett. Alaposan megvizsgálta a sztorit. Érezte, hogy egy pompás regény születhet belőle. Ami először vonzotta a témában, az “vallásos” lelkületének az ihlete volt: úgy látta az eseményeket, hogy itt egy nő megbűnhődik a hűtlenségéért – az érzékei után rohanó asszony házassága tönkremegy, szerelme is szétfoszlik. Végül nincs más választása, mint véget vetni az életének.

A házasságtörő asszony nagy témája a világirodalomnak. Tolsztoj két regényében is foglalkozott vele. Az egyikből egy remekmű lett – a másikból pedig egy megváltatlan lelkű, elvakult és féltékeny író őszinte férfivallomása. Kétféleképpen látott. Emberszemmel és férfiszemmel. Amikor az Anna Kareninát írta, pechje volt. Írás közben beleszeretett a hősnőjébe. A maga által álmodott figurába. Nővé vált, női sorsot élt, s kezdte egy boldogtalan nő szemével látni önmagát, a férjét, a szeretőjét és az egész életet. Ő volt Anna Karenina! Megszeretni valakit, azt jelenti, hogy átélni a lelkét, a sorsát. De olyan mélyen, hogy “én leszek ő”, és bármikor folytatni tudom az életét. Itt hívom föl a figyelmedet, hogy ez nemcsak az írók, hanem minden ember számára lehetséges. Ne gondold, hogy műveltség kell hozzá, vagy empátia. Nem. Semmi más nem kell hozzá, csakis szeretet.
Az ősi zsidó hagyomány szerint még bölcsesség sem kell hozzá – egyetlen valódi ölelés is elég. Egy igazi, testet-lelket-szellemet összekapcsoló, intenzív szeretkezés.
A “szeretkezést” héberül úgy mondják: megismerés. Ez persze távolról sem hasonlít ahhoz a szeretkezéshez, amit mi manapság művelünk. Amit mi “izélésnek” vagy “dugásnak” nevezünk, abban szó sincs “megismerésről”. Bár azért minden érzékenyebb férfi és nő tudja, hogyha csak egyszer is egymáséi lettek, onnan kezdve jobban ismerik egymást.

Az ágyban, még egy futó ölelés során is titkokat tudunk meg egymásról, s egy sejtés formájában átsuhan rajtunk, milyen a másik ember. A puszta testnyelv sok mindent elárul. De a “megismerés” teljes átélést jelent. És Lev Tolsztoj képzelt Annájával ezen az élményen ment keresztül. Kiderült számára a férfivilág ostoba önzése, benne a nő kiszolgáltatottsága és teljes elveszettsége. Sem a házasság, sem a szerelem nem megoldás Anna számára. Egyedül pedig nem bírja tovább, és inkább meghal. Egy mai nő ezt nem tenné, mert tapasztaltabb Annánál. Meg hát a társadalmi körülmények is megváltoztak; a házasságtörés manapság már nem nagy ügy, a szerelem csődje és a férfivilág egocentrizmusa hétköznapi tény lett – egy mai nő nem fog ezért a vonat alá ugrani. Sok évvel később, amikor már nagyon elvadult a kapcsolata a saját feleségével, Tolsztoj egy másik művet írt, a Kreutzer-szonátát, melyben a féltékeny férj halálra szurkálja a hűtlen feleségét. Tolsztoj itt a másik, férfiszemével lát: elengedi a vad ösztöntől és a vallásos hiedelemtől megfertőzött képzeletét. Olyan részletességgel (és persze zseniálisan) írja le a gyilkosságot, ahogy a tőr szétroppantja a nő fűzőjét, majd bordákat ér, ahogy kibuggyan a ruhából a meleg vér, melynek még az édeskés szagát is érezni, hogy az olvasó gyanút fog: ezt képzeletében többször megcselekedte már. Ráadásul azt írja, hogy nemcsak a feleség egy megátalkodott kurva, de Ludwig von Beethoven is az: a zene erotikus rohamokat idéz az emberekben, amelynek egyszerűen képtelenek ellenállni. Az érzéki muzsika mágiája viszi bűnbe az emberiséget – ezért lett a regény címe a Kreutzer-szonáta.
Nem elégedett meg a regénye üzenetével. Egy esszét is írt a végére, azok számára, akiknek a szörnyű tanulság nem elég világos. Elítéli benne nemcsak a házasságtörést, de a nemiséget is, mégpedig olyan totálisan, hogy arra az ellenvetésre, hogy szex nélkül kihal az emberiség, azt feleli: haljon ki! Meg van írva, hogy vége lesz a világnak!

A férfivakság mindig a szeretet hiányából fakad. Tolsztoj a saját párkapcsolatában nem jutott el a “megismerésig”. Szegény felesége riadtan írja le a naplójában, nem sokkal a Kreutzer-szonáta megjelenése után, hogy a már öregedő férje naponta követeli tőle férfijogait. Néha többször is.  Szeretkezni akar vele, mert kimeríthetetlen. Az asszony félti próféta urát: “Ha teherbe esem, ország-világ előtt kiderül, hogy Ljovocska hazudik. A nagy író bort iszik – naponta többször! – és vizet prédikál. Az asszony őszinte naplójában nem arról ír, hogyan esik neki az ölelés (annyi gyerek után, nem fiatalon, és egy ilyen, csakis
kielégülésre törő, mohó férfi karjaiban, képzelheted!), hanem arról, hogy félti az urát a nyilvános megszégyenüléstől. Nem az ő női sorsáról van szó, nem a gyerekeik életéről, nem is arról, hogy vágyódik-e még egy új babára, vagy hogy hiányzik-e neki egyáltalán a szex – csakis a férjéről. Akiről ezek után már sejthető, hogy hiába vette el valaha – hosszú hezitálás után – az akkoriban még bájos lányt, hiába csinált neki sok gyereket, és csizmaszárba rejtett titkos naplója tanúsága szerint, hiába próbálta őt évtizedeken át megszeretni: nem ment neki.

Ez a nagy ember, a világ egyik legnagyobb lélekismerője nem ismerte a saját feleségét.  Egyetlen egyszer sem ölelte meg úgy, hogy “megismerje”.  Ehhez nem elég zseninek lenni.  Ehhez szeretni kell.

Forrás: www.life.hu