Női megérzés

A nő mindent érez és megérez. Az átlagtól jobban, mélyebben. Jó az is, ha tisztában van ezzel a csodálatos képességével, mert ha gyermeket szül, a szenzorok még finomabban fognak működni – csak figyelni kell rájuk. Müller Péter azt is elárulja, hogy miért.

Tudod, hogy én elsősorban a lélekről írok. Nincs sok értelme az agysejtek és az idegpályák funkcióiról beszélni, mert bár egy nő test-lélek-szellem együtt, de ha elhagyja a Béla vagy a Jenő, hiába beszélek neki az “inzuláról”, az elülső “cinguláris” agykéregben történt sajnálatos változásról, nem tud vele mit kezdeni. Neki a Béla kell.

És a csalódását – hacsak nem akarja egy injekciókúrával megoldani – lelki úton tudja legyőzni. Amikor “boldogsághormonról” és “szerelemhormonról” beszélnek, bennem azonnal működésbe lépnek a “röhögés-hormonok.”

Kétféle szemlélet van. Az egyik szerint az ember megtestesült, isteni szellem. A másik szerint egy kifejlett őssejt, aki elkezdett érezni és gondolkodni, és Istenről ábrándozni. (Apropó: “Isten-hormon” is van!)
A két szemlélet ott érintkezik, hogy egyszerre vagyunk mindkettők: test és lélek, sár és napsugár, bukott isten és fejlett állat. Azt, hogy a test a “lélek ruhája”, csak akkor éljük át, ha meghalunk és levetkőzünk.
Odáig ez a testi ruha: mi magunk vagyunk.

Ez a ruha érez. Nagyon fáj. Szomorúvá és boldoggá tesz. A test, mint egy hegedű, az élet legmagasztosabb muzsikáját is eljátssza. De ha zenét tanulsz, hiába ismered meg a fának vagy a húroknak a vegyi szerkezetét, attól még nem tudod eljátszani a Kreutzer-szonátát vagy a Pacsirtát – mert ezt csakis a lélek útján tanulhatod meg. Nem mindegy, milyen hegedűn játszunk. Hogy miből vannak a húrok s mennyire feszesek. Nyilván az sem mindegy, hogy a rezgéseknek milyen fizikai természetük van. De ha szépen akarsz hegedülni: a muzsikára kell figyelned. A lelkedre. Még csak nem is a füledre: Beethoven süket volt. Így vagy az Élet művészetével is!
Lélekkel kell megtanulni.

Most azonban a testről beszélek, mégis! Azt mondják a tudósok, hogy amikor egy nő anya lesz, megváltoznak a zsigeri érzései.  Ezek eddig is ott rejlenek a nő természetében, de amikor anya lesz, egy különös folyamat révén fölerősödnek bennük. Megérzik gyerekük fájdalmát, szorongásait, férjük érzelmeit, titkos gondolatait. Ilyenkor mondjuk rátok, hogy “boszorkányok” vagytok.

Nem mindenkiben működik ez pontosan, de általában a nők zsigeri érzéseinek antennája sokkal több jelet vesz, mint a mi férfieszközeink. Neurológusok azt mondják, hogy az ilyen érzésekért felelős agyi régiók jóval fejlettebbek a nőknél, mint nálunk, “gógyis” férfiaknál. A nő a testében is érzi a valóságot. A torka elszorul, a szíve hevesebben dobog, nyugtalan lesz. Néha még a hasmenés is rájöhet, ha úgy érzi, hogy fia, férje vagy szerelme bajban van. Az egész teste jelez. Kitalálja a férje gondolatait. Megérzi a fia gondját, sajnos a jövőjét is, gyakran. Nem is kell, hogy belenézzen a szemébe. Elég, ha rágondol.

Apámnak tudtam hazudni, anyámnak soha. Megpróbáltam, nem ment. Az anyatest (és az anyalélek) azonnal jelez. Lénye úgy működik, mint a repülőterek csomagellenőrző műszere: látja, mi van a lezárt bőröndben. A nők ezt általában tudják is magukról. Mi, férfiak nem tudjuk róluk, mert csak nagyon ritkán működünk így. Föl sem tételezzük, hogy a nejünk “átlát” rajtunk.

Nem azért, mert bölcsebb, hanem mert érzékenyebb. Fejlettebb benne az “inzula” és az “elülső cinguláris kéreg”, s ezért fizikailag is megérzi a lelkünk tudatos vagy tudattalan gondolatait. Sok, általam egyébként tisztelt férfi – nagy írók, tudósok, filozófusok, teológusok – azzal vádolják a nőket, hogy hazudnak. Finomabban szólva: áltatják magukat. Ezt sok helyen olvastam már. Amikor ennek utánajártam, kiderült, hogy ezek a nők rendszerint a nagy írók mögé láttak, zsigerileg megérezték bennük, hogy mások, mint amit hirdetnek és írnak. Mások, mint amit gondolnak magukról. Nem a műveik hamisak – csak az életük. Vagyis hazudnak.

Ne feledd, a nő mindig az életet érzi. Az eleven embert. Nem a könyvben megjelenő Dante érdekli, akit képzelt szerelme, Beatrice átvezette poklon, purgatóriumon és mennyországon át egészen az Istenig, hanem a zavaros pasi, a valódi Alighieri Dante, aki elhagyta a feleségét és a gyerekeit, s akinek Beatrice, a szentséges szerelem és az Isten csakis a képzeletében élt.

A nők – főleg az anyák – médiumok. Nincs veszedelmesebb dolog, mintha egy politikus egy női riporter elé kerül. Főleg, ha az egy bátor riporter. Ne a pasit nézd ilyenkor – a nő szemét! Minden benne van.

Sok nő azonban elnyomja magában ezt a zsigeri érzékenységét. Zavarja. S tudja, hogy ez sokszor nem jó. Túlféli magát. Néha elrontja vele a párkapcsolatát. Nem jó röntgenszemekkel látni!  Főleg nem jó, ha egy férj, vagy akár egy gyerek örökké meztelennek és védtelennek érzi magát az ilyen tekintet előtt. Az emberek nem tudják elviselni az igazlátást.

Bármilyen keserves ezt bevallani: életünket az illúziók, a remények, az önmagunkról kialakított hamis “eszményképek” tartják fenn. Ha a hazugságokat és önáltatásokat föladnánk: összeomlanánk. Senki sem tudna a tükörbe nézni – és a másik szemébe se, igazán. “Látlak. De úgy teszek, mintha nem látnálak”  – így tesz a bölcs nő.

Forrás: www.life.hu