„Csak akkor nyitom meg a szívemet, ha méltó vagy rá”

Ez a legkeményebb és legkegyetlenebb erőszak. Az igényesség álruhájába öltöztetett létértetlenség, keményebben megfogalmazva: létidiotizmus. Célja az, hogy megváltoztassam a másikat, hogy olyan legyen, amilyennek én akarom. És ehhez nem a fizikai, vagy a pszichikai erőszak gazdag tárházát veszem igénybe, hanem visszaélek a mindannyiunkban meglévő végtelen kiszolgáltatottsággal, azzal, hogy mindannyian arra vágyunk, hogy szeretve legyünk. Feltételeket szabok a szeretetemért. Elvárásokat fogalmazok meg a másik felé, és csak akkor engedem be a szívembe, ha azokat teljesíti. Ezzel nemcsak azt érem el, hogy a másik – engedve az erőszaknak – igyekszik megfelelni az elvárásomnak, megváltozik (és én nem is veszem észre, hogy ez csak külső változás), hanem azt is, hogy védetté válok a másoktól felém irányuló rossz szándékoktól, hisz kívül marad, mert nem felel meg az elvárásomnak.

csak-akkor-nyitom-meg-a-szivemetA feltételekhez kötött és az elvárásaim teljesítését feltételül szabó szeretet nem szeretet, csak annak a paródiája. Nem szeretet, hanem a legfondorlatosabb szeretetlenség. Betonnál keményebb védőfalat emelek a szívem köré, áthatolhatatlan falat, amelyen senki, még az Isten sem tud áthatolni. E falakon belül magamon kívül senki sincs.  Magamat csapom be, ha azt hiszem, hogy beengedem azokat, akik megfelelnek az elvárásaimnak. Nem. Csak az elvárásnak megfelelő szereplőt engedem be, nem a valódi másikat. A másik igaz arcát az elvárásnak való megfelelés álarccá torzítja. Vértelen szerepárnyak és maszkok lézengenek a szívem őrző falak mögött. És hogy mennyire nem vagyok kíváncsi az igazira, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ha a másik kiesik a szerepéből, lehullik róla az álarc, a szereprongy, és ott áll didergő mezítelenségében, akkor ítélek. Ítéletem kegyetlen és elmarasztaló: csalódtam benned – mondom, és kirúgom.

Minden csalódás mögött a nem teljesült elvárás húzódik meg. Nem a másikban csalódom, hisz nem is ismerem őt, hanem a szerepet játszóban, mert hibázott, kiesett a szerepéből, amit én írtam neki az elvárásaimmal. Önmaga lett, ahelyett, hogy nekem igyekezett volna megfelelni.
Minden csalódás esély arra, hogy végre az igazi másikat megpillanthassam, hogy szerethessek. Mert akiben valaha is csalódtam, azt az embert sohasem szerettem. Sőt nem is voltam kíváncsi őrá. Elvárásaim álomképe érdekelt, nem ő. És mihelyt megpillantottam Őt, megváltam tőle.

Én csak azt az embert szeretem, akinek nem szabok semmiféle feltételt, aki felé semmilyen elvárást nem fogalmazok meg. Akit nem akarok megváltoztatni. Én csak azt az embert szeretem, akit elfogadok annak, aki, és olyannak, amilyen. E nélkül nincs szeretet, csak önbecsapás van és a másik kirekesztése. A szívemet őrző védelmi fal nem engedi, lehetetlenné teszi, hogy odaadott legyek, hogy valóban szeressek. Védett vagyok – és iszonyúan magányos. Még nem tudom, hogy aki szeret, az védtelen, gyenge és kiszolgáltatott.
Még nem tudom, hogy a szeretet ellentéte nem a gyűlölet, mert a gyűlölet a kedvelés ellentéte. A szeretet ellentéte a félelem. Félelem a védtelenségtől, a gyengeségtől, a kiszolgáltatottságtól. Még nem tudom, hogy a biztonságot, amire mindannyian vágyunk, nem az erő, a másikon felülkerekedni törekvő erőszak védelme adja meg, hanem a szeretetben való kiszolgáltatottság. Mert az erő elvész, és mindig akad erősebb. De a vállalt gyöngeséggel szemben az erő tehetetlen. Csak az igazán erős engedheti meg azt, hogy merjen gyönge lenni. És aki gyönge, az igyekszik erősnek mutatni magát.

Biegelbauer Pál

Érdekelhet még:

Minden vélemény számít!

Reklámok

Napi mondat

A kötelék, amely igaz családoddal összefűz, nem a vér, hanem az egymás iránti tisztelet s a benne lelt öröm. Ritka, hogy egy család tagjai egyazon fedél alatt nevelkedjenek.

— Richard Bach