Anyák pokla

Vajon miért nem jó az, ha a nő, aki egész életében készül a szülésre, csak anyaszemmel tekint a gyermekére? Amikor túl görcsösen szereti, amikor túlgondozza a kicsit? Mert egyáltalán nem biztos az, hogy az “elengedés” az egyetlen megoldás. A választ Müller Péter fogalmazta meg heti jegyzetében.

Emlékszel? Beszéltünk már arról, hogy a lelkünk: gyülekezet. Sok-sok sorsszerep szunnyad bennünk, amelyeket életünk során el kell játszani. Átélni egy ilyen szerepet, azt jelenti, hogy “én vagyok az!”

Annyira beleélem magam, hogy teljesen azonosulok vele. Azzá válok, akit élek. El se tudom képzelni, hogy más lennék. Egy kislányban még csak ösztönös sejtelemként él az eljövendő anyaszerep. Babázik, főzőcskézik. Nem tündérkirálynő akar lenni, hanem inkább eteti, öltözteti és fésülgeti a babáját, a kis társaival is inkább anyáskodik, mint barátkozik.

Mother_Earth_by_digitumdeiIlyenkor ad jelet a lelkében érlelődő Démétér, az Anyaistennő szerepe. Onnan kezdve, hogy később valóban anyává válik, a szerepet oly mértékig átéli, hogy nem is igen emlékszik arra az időre, amikor még nem volt anya. Nem is tudja elképzelni magát, hogy ő ne lenne anya. Erre a teljes önátadásra szüksége is van – nemcsak neki, de a gyerekének is. Ahhoz, hogy megszülessünk és emberré váljunk, szükségünk van arra, hogy valaki odaadja nekünk a húsát, a vérét, a tejét, a figyelmét, a szeretetét – a lelkét is.

Ez Démétér istennő a görög mitológiában. Az Anya. Erre az odaadásra ugyanis más nem lenne képes. Minden más életszerep önösebb, mint az anya szerepe. Minden más szerep kifosztásnak, keserves áldozatnak élné meg azt, ha csak egyetlen napig is anyaszerepet kellene játszania. Nem bírná.

Megőrülne tőle. Nézné az óráját, meddig tart ez még?! Mikor jövök én?! Meddig rágja a húsomat ez az egyébként kedves kis ragadózó? Mi lesz a saját sorsom, ha másokért kell, hogy éljek?

Nem anya, de még óvó néni sem tudna lenni egy nő, ha nem élné át az anyaszerep örömeit. Ha nem szeretné a gyermeket, jobban, mint saját magát. Türelmetlenné válna. Megbolondulna a sok gyerektől. Megőrülne a gondolattól, hogy az élet nem őróla, hanem másokról szól! “Csak ők éljenek, fejlődjenek, s legyenek boldogok? És én?  Velem mi lesz?!” Egy anyaszerepben ez senkinek eszébe sem jut. Mert nem áldozatként éli meg. Még azt sem, hogy egy pisis-kakis-büdös feneket kitöröl. Jóérzéssel. Boldog, hogy teheti.

“Köszönöm Jézus, hogy az anyád lehettem!” – énekli Mária az operánkban a fiának. Aki mélyen átéli ezt a nehéz szerepet, áldásnak tartja a helyzetét, mert soha másképp a saját boldogságát nem élhette volna meg, csak így.

Ebben a szerepben éli át “élete értelmét”, és most jön az, amiről már beszélgettünk. A lélek: gyülekezet. Sok-sok szerep lappang bennünk, és nincs veszedelmesebb, mintha valaki egyetlen szerepébe benne ragad. Úgy hívom: egyszereplős élet. Már beszéltünk egy ilyenről. Othello ilyen egyszereplős ember. Csak FÉRFI. Minden más életszerep és örömforrás hiányzik belőle. Nem is tud más szerepekről. Főleg a benne is szunnyadó nőiségről nem: vegytiszta szuperhím, aki ebbe belerokkan.

anyaEgy nő, ha anyaszerepén kívül mást nem ismer, minden idegszálával és gondolatával a gyerekéhez tapad – nincs más örömforrása. Ha a gyereke felnő, s főleg, ha meghal: ott marad kifosztva. Üresen.

Egész élete szüntelen sírássá változik, nem lehet megvigasztalni. Gyerek nélkül nincs értelme az életének. Sokszor depressziós lesz, de ez még a jobbik eset. Gyűlölheti is a boldog anyákat. Az életadó ösztön halálhozóvá fordulhat benne.

Gyűlöletének forrása, az a gondolat, hogy becsapta az Isten. Vagy az Élet. Mindegy. A lét értelmetlenségének élményét mindenki másképp éli meg – vérmérséklete szerint. Egyetlen lapra tett föl mindent, s az elveszett.

Én ismertem olyan anyát, aki egy tragikus balesetben elvesztette fiát. Esztelen, zavaros fájdalmában nem vigaszt keresett az unokájában és a menyénél, hanem mindkettőjüket meggyűlölte. Engesztelhetetlen, vad gyűlölettel. A kicsit is, aki a fiára hasonlított.

Amikor arról beszélünk, hogy egy anya nem tudja a gyerekét “elereszteni”, lényegében erről van szó. Amíg anya, sohasem tudja! Amíg egy nő az anyaszereppel teljesen azonosul, és az anyaság életének egyetlen értelme és öröme, amíg senki mást nem ismer önmagában, csakis az Anyát, addig képtelen mindenfajta eleresztésre, mert az számára öngyilkosság.

Valójában egy gyereket nem akkor kell “elengedni”, amikor felnő, hanem akkor, amikor még kicsi. Nem jó, ha egy nő csakis anyaszemmel néz a gyerekére, s nem látja benne a társát, pajtását, barátját, néha kedves ismerősét, ha nem látja benne az isteni jövevényt, az embert, akivel találkozása – mint minden találkozás a világon – időleges. “Előbb-utóbb kirepül a fészekből, és én egyedül maradok.”

Azt, hogy “egyedül”, csak akkor érzi egy nő, ha más szerepet nem tud már megélni. Ha nincs más boldogságforrása, csakis az anyaság.

Az ilyen egyszerepes “véranyának” még az is a baja, hogy ezt az egyetlen szerepét sem tudja igazán jól “eljátszani”. Túl mohón tapad a gyerekére. Túlgondozza. Túlszereti. Túl görcsösen tapad hozzá. Nem engedi szabadjára, mert csakis a gyerekében van minden boldogsága – ha túl messzire megy, vagy kitépi magát a karjaiból, egy örökké vérző sebet hagy maga után.

A megoldás, mint látod, nem az “elengedés” – hanem egy merész kísérlet, hogy a lelkemből egy új szerepet, egy új archetípust bontsak ki. Váltani kell. Nem könnyű, de nincs más megoldás. A lelkünk végtelenül gazdag. Még egy nagymama is tud új életet kezdeni. Erről legközelebb beszélgetünk majd.

 

Forrás: www.life.hu

Vélemény, hozzászólás?

Reklámok

52 unnep sutiskonyv

Megjelent a receptkönyvem! Bővebben olvashatsz róla itt:

52 ünnep - medv.biz
Napi mondat

Éld meg azt, amiről mindig is álmodtál, hogy megteszed, és akkor nem marad hely a rossz érzéseknek.

— Richard Bach