A neved árulkodik rólad

Te feltetted már magadnak a kérdést, hogy ki is vagy valójában? “Mami”, “Anyuka”, “Nagyika” vagy egy ízig-vérig nő, aki próbál megfelelni a különböző szerepeknek? Ahhoz, hogy egy nő újjászülethessen, olykor nagy árat kell fizetni. Müller Péter elárulja, hogy miért.

Borika hatvannyolc éves volt, amikor megtalálta az igazit. Özvegyasszony volt, két felnőtt lánnyal, három unokával. Csak én hívtam Borikának – a családjának Mama volt és Nagyika.

Biztos megfigyelted már, ha egy sorsszerep rásül egy emberre, akkor az illető neve is megváltozik. Nőnél ez duplán is előfordul: amikor férjhez megy, elveszti a családi nevét, és amikor anya lesz, pláne nagyanya, ő lesz a Mami és a Nagyi. Ezt még a férje is átveszi, és úgy hívja a feleségét, “Mama”. Mutter.

Ha figyelmesen belehallgatsz ennek a megszólításnak a jelentésébe, rájössz: ez nem az életkornak, hanem a szerepnek szól. Ha egy hajdani szerelmespár egymást Faternak és Mutternek kezdi szólítani, nem azt üzenik egymásnak, hogy “megöregedtünk”, hanem hogy egymásban már nem a férfit és nőt látjuk, csakis a szülőket.

Szülői szerepünk legyőzte az Én és Te szerelmi történetét. A szeretőmet, de még az élettársamat sem nevezhetem Mamának, mert ez azt jelenti, hogy csakis a szülőt látom benne, akivel azért hozott össze a sorsom, hogy utódokat nemzzünk. Most, hogy itt vannak a gyerekek, minden más közös sorsszerepünk eltűnt – csakis szülők lettünk. (Hol a szerelmem, a nőm, a kedvesem?) De saját magunkra nem így nézünk! Soha. Figyeld meg!
Hetvenöt éves vagyok, de még soha nem néztem úgy tükörbe, hogy azt láttam volna: “Ott a Papa! Nini, a Fater!” Csak azt, hogy “én”. Ott vagyok “én”!

Nem hiszem, hogy van a világon olyan nő, aki a tükörben Mutternek látja magát. Öregnek, igen. Ráncosnak, hervadtnak igen, de Mutternek, soha! “Néninek” láthatja magát, egy valaha szép nő, öregasszonynak is, de azt, hogy “Mutter” nem mondja magára egy nő a tükör előtt. Ezt mások mondják rá. A családja. Vagy az idegenek.

Állj meg a tükör előtt – akárhány éves vagy!  Kérdezd meg magadtól, hogy kit látsz?! A tükröd válaszolni fog. Sohasem az aktuális sorsszerepedet mondja, hanem azt, hogy “Én vagyok, Úristen, ez én vagyok! Mivé lettem?! Milyen furán megváltozott még a tekintetem is – és mégis: ezt az ismerős Valakit nézem sok éven át! Akármilyen maszkot húzott rám az idő, ez én vagyok!”

Gyerekkorodtól kezdve látod a tükörképeden a különféle korok és sorsszerepek maszkjait, néha megdöbbentő a változás, de az alapélmény mindig az, hogy önmagadat látod a tükörben minden maszk és jelmez mögött. Hiába múlnak az évtizedek. Az “Én vagyok” nézett vissza rád akkor is, amikor gyerekként bámultad magad, amikor esküvői fátyolban néztél vissza az arcodra, és akkor is, amikor öt lármás unokád közül kiléptél egy pillanatra a fürdőszobába, hogy ráncos szemed alatt megigazítsd az elkent fekete festéket. “Én vagyok” – áll minden sorsszereped mögött. Ez az alapélményed. Ehhez jön hozzá a “Jé, hogy nézek ki!” döbbenete. Ez a Borika, akiről szó van, megunta, hogy “Mutter”, és hatvanhét évesen kilépett a szerepéből.

Így mesélt róla:

“Túl korán mentem férjhez. Észre sem vettem, amikor elvesztettem a szüzességemet. Tizennyolc évesen ripsz-ropsz anya lettem. A férjem derék ember volt. Szerettem, de sohasem voltam bele szerelmes. Ezt a szót én csak a könyvekből ismertem. Pár éve meghalt, a gyerekeim nagyok lettek, lassan az unokáim is: úgy döntöttem, hogy szerelmes leszek! Nem vártam, míg jön valaki. Elkezdtem keresni. Nem igaz, hogy várni kell! Ne higgyen a nőknek, ha azt mondják: várni kell az igazit! Keresni kell! Én legalábbis így gondoltam!  Jött is! Nem elsőre, a hetedikre! Volt egy kis megtakarított pénzem, vettem magamnak új ruhákat, olyanokat, amik jól álltak nekem. Cipőt is, a régi trampli helyett. Kiderült, hogy az egész beruházásra nem is volt szükség! Tudja, hol ismertem meg az ‘igazit’? A meleg vízben! A hajdúszoboszlói fürdőben! Az isiászát gyógyította. Kiderült, hogy magányos, ő is régóta ‘keresett’ valakit. Úgy lubickoltunk egymás mellett, mint a halacskák! Két hónapig éltünk együtt, ‘vadasan’, majd megkérte a kezemet a két lányomtól. Nem volt könnyű beszélgetés. Úgy néztek rám, mint egy őrültre!

Amikor az Imre elment, az egyik azt mondta, hogy most akarsz lány lenni, Mama? – Most – feleltem. – Sohasem voltam lány. Főleg szerelmes nem! Apádba nem voltam szerelmes! – És most az vagy? – kérdezte. – Az. Nem tudom, egy lány hogyan szeret. Ezt már sose tudhatom meg, de szeretem őt, mintha régóta ismerném. Majd ti is megszeretitek! Családtag lesz! – mondtam nekik. Bámultak rám, és egymásra is, nagyon fura szemekkel. – És mit mondunk a gyerekeknek? – kérdezte bosszúsan a nagyobbik lányom. – Az igazat! – Hogy a Nagyi szerelmes lett?! – Igen! Föltámadt benne a Borika és beleszeretett egy férfibe!  – Ducika nem is tudja, hogy téged Borikának hívnak! – mondta bosszúsan a lányom. – Majd most megtanulja! Ő se Ducika, hanem Emese!  De azért én ‘nagyi’ is maradok! Majd eljöttök hozzánk, gyakran! Mi is meglátogatunk titeket! Nem költözünk messze, csak ide Mogyoródra. Van ott az Imrének egy kis háza, műhelye. Autószerelő… Aktív még, képzeld!”.

Még azt is hozzátette, hogy ő nem fiatalodni akart, hanem megélni egy élményt, amelyre lánykorában egyszerűen nem volt módja. Kimaradt neki. Ott lapult a lelkében valaki, aki meg akart születni. Érdekes – mesélte -, hogy ezt a néhai férje is észrevette. Bölcs ember volt. Amikor már nagyon beteg volt, azt mondta neki: “Ha meghalok, ne maradj egyedül, nem neked való…”

Ezt, persze, a gyerekeknek nem mondtam el – tette hozzá Borika. – Így is összezavartam őket. Tudja, ha egy nő újjá akar születni, kétfrontos küzdelmet kell vívnia. Az egyiket önmagával, a másikat az egész világgal! Ha valakit megszoknak egy szerepben, nem tudják egy másikban elfogadni, pedig senki sem Örök Anyu és Örök Nagyi! És főleg: senki sem örökké másoké! Van bennünk Valaki, aki csakis a miénk – és az Istené.

Forrás: www.life.hu